Blog

Vallomás

Dátum: június 5th, 2022

A mai kis iromány inkább terápiás jellegű önmagam számára, szóval nem olyan közérdekű, mint a social media téma feszegetése. Nem is igazán tudom mi fog kisülni belőle, lehet hogy semmi.

Több mint 4 hónapja bejelentkeztem egy pszichiáterhez,és kétféle gyógyszert kaptam, mert bipoláris hangulatzavarom, és személyiségzavarom van. Egy hosszú-hosszú időszak végén értem el oda, hogy felismerjem ezt az állapotot. A mindennapjaim részévé vált, jóformán önálló életre keltett egy belső,folyamatosan búgó hangot, amely mindent, de mindent bírálat alá vett, majd az ítélet egy folyamatosan önbüntető program lett. Ez a program 3 szintből áll: harag, bűntudat, szégyen. Ördögi körré vált, melyből nincs kiszállás, eluralta az elmémet, a lelkemet. Mindent az ellenőrzése alatt tartott, minden cselekedetem motivációja ez volt, illetve az ettől való szabadulás. Itt jön képbe a személyiségzavar.

A már említett hosszú-hosszú idő, tényleg hosszú volt, mert idejét sem tudom mikor kezdődhetett, de az biztos hogy gyermekkorban. Minden bizonnyal (mint minden traumánál) a hozott dolgokból épült fel, tehát a családi/szülői háttér számlájára írható a sztori, a programomat tőlük kaptam. DE! ezzel a tudattal (és a hibáztatással) még semmi sem oldódik meg. Ezzel csak azt akarom mondani, hogy tökjó, ha fel tudjuk ismerni, hogy miből fakad a sérülésünk, és a feldolgozás folyamatában van szerepe, de a hibáztatásból, felelősségre vonásból ki kell jönni. Ez hozza majd meg a megértések, es a felismerések széles skáláját, ahol már nem kell akarnunk megbocsájtani, elengedni, ugyanis ez magától meg fog történni.

Aki ismer, tudja hogy milyen régóta foglalkozom önismerettel, és valójában ez az oldal is ennek köszönhetően jött létre. Viszont 4 hónappal ezelőtt egy olyan felismerésben volt részem, ami az egész világomat megrengette, mégpedig azért mert végig tévúton jártam. (Azt is lehetne boncolgatni, hogy valójában a tévutak vezetnek el a felismeréshez, így nincs rossz döntés, és elpazarolt idő). Az összes spirituális, önismereti technika, módszer csak elterelő cselekvések voltak a végeredmény szempontját illetően. Na persze az, hogy mennyit tanultam ebből, az vitathatatlan. Viszont „fejlődni” nem fejlődtem egy tapottat sem. Furcsán hangzik ez, és nekem is ez volt a legnagyobb pofon a felismerésemben. Konkrétan leesett az állam. Hiszen én mindent megtettem (hitegettem magam)! De mindent csak megfelelési kényszerből tettem, a belső, mérgező, soha nem szűnő monológom hatására! Csakhogy nem velem van a baj, nem nekem kellett változni, hanem ezt a belső, önpusztító, önálló életre kelt entitást kellett kiiktatni. Ő viszont elhitette velem, hogy én vagyok, és azt is, hogy valójában a valódi énem a selejtes, hibás, amit ki kell javítani, aminek „fejlődnie kell”, ezzel becsapva magamat. Erre mondják azt: hogy „az elme egyetlen célja, az elme túlélése.”

Sokkoló volt tényleg a felismerés. Egy kedves barátom segített megérteni azt is, hogy biokémiai szempontból egyszerűen az agyműködésem a hosszú évek alatt erre a mechanizmusra rendeszkedett be, ezért sem sikerült ezen „változtatni”. Mindíg is éreztem, hogy valami nem stimmel, hogy van valami, ami meggátol az érdemi változásban. Hogy az összes módszer, jóga, önismeret, meditáció, terápiák, tanfolyamok, prána nadi, étrendváltás, életmódváltás, sport, fogyás, könyvek tömkelege…stb., ezek mind mind figyelemelterelések a valódi működési zavaromról. Rengeteg tudást szereztem, mégsem tudom kamatoztatni, nem tudom átadni, nem tudok élni vele.

A hangulatzavar dühkitörésekbe torkollott, amivel nem csak magamat, hanem a környezetemet is romboltam. És csak romboltam és romboltam. Ebből fakadt aztán a bűntudat, majd a szégyen. És kis idő után kezdődött az egész elölről. Ez az állapot kamasz korom óta fennállt, és bármennyire akartam, nem tudtam abbahagyni. Mint egy drog, vagy alkohol, ami eluralja minden gondolatodat. Nagyon fontos része volt a felismerésnek, hogy az „akarással” semmire sem fogok menni, soha.
Az már csak hab a tortán, hogy az öröm valójában mindenből hiányzott. Ergo a motivációm minden cselekedetem mögött az volt, (amit a külvilágnak is megakartam mutatni), hogy abba tudjam hagyni, vagyis le tudjak szokni erről a hármas működésről. A baj csak az, hogy erre nem rászoktam, hanem a részemmé vált.
Egyszer talán majd írok erről is, miben nyilvánult meg. Annyi éppen elég, hogy bantó, romboló dühkitörések tömkelege, ingerült tudatállapot a 24 óra nagy részében, önbüntető magatartás (jóformán mindent-házimunka,sport- lesérülésig,kiborulásig csinálni).

Elég hamar reagáltam erre a monumentális felismerésre, és kértem időpontot egy magán pszichiáterhez. Egy két hetes várakozási idő vette kezdetét, és elkezdtem nyugodtabb lenni, már a tudattól is, hogy van segítség, amit valójában még sosem kértem.

Egy következő bejegyzésben írok a tapasztalataimról, es arról, hol tartok most.

Így a végére rájöttem, hogy az irományom konklúzója talán az, hogy az ember sokszor azt hiszi, elég erős ahhoz, hogy megoldja a problémáit egyedül. De valójában számomra egy felszabadító érzés volt már az is, hogy megengedtem magamnak a segítség kérését.