Blog

Hol tartok most

Dátum: augusztus 17th, 2022

Az előző bejegyzés kapcsán többen jelezték, hogy várják a folytatást,

Íme…

(Azt először is leszögezném, hogy minden ember más, másképp reagál a terápiára, akár gyógyszeres kezelés, akár mentális terápiáról van szó. A következőkben a személyes tapasztalataimat, és megéléseimet osztom meg, ami nem egyenlő az ajánlással. Nem is szabad hasonlítgatni magunkat másokhoz, mivel minden probléma egyedi, már csak ha a biokémiánkat nézzük is.)

Amikor megtörtént bennem a felismerés, hogy csinálhatok bármit, akkor sem fog változni az állapotom, eléggé dühös lettem. Emlékszem az érzésre, olyan dühös voltam a világra, hogy arranincsenek szavak. Becsapva éreztem magam, hiszen az elmúlt 15 évben én mindent (is) megtettem önmagáért, mégsem mentem vele semmire, hiszen most itt állok, és ugyanúgy sehol nem tartok ami az állapotomat illeti. Mindent megtanultam, és mindig azt éreztem, hogy fejlődtem, változtam. Közben az alap állapotom mit sem változott, hiszen a hormonrendszerem, és az idegrendszerem az alap sémákat követte, amin holmi spirituális gyakorlással nem sokat tudunk változtatni. Szóval úgy éreztem becsaptak, és az elmúlt 15 év, csupán bolyongás volt, hiszen ugyanoda érkeztem vissza. Természetesen ez így elég furán hangozhat, hiszen kívülről enni látom a rengeteg változást, de ez az egy dolog, ami belülről mérgezett, semmit sem változott. Jól titkoltam még magam előtt is. Dühös voltam tehát mindenre és mindenkire, és csak egy kérdés csattant fel bennem, hogy eddig miért nem szólt senki, hogy velem ekkora a baj??? Ez az elme önző kérdése, hiszen csak magamat okolhatom. Persze ez nem túl jó kifejezés, hiszen az önostorozással semmire sem megyünk. Viszont a felelősség vállalás fontos. Hiszen csakis én felelek az allapotomért. Lehet hibáztatni a gyerekkort, meg a szülőket… 

A dupla csavar tehát abban van, hogy hitegettem magamat mindenféle magyarázattal, ami az állapotomat illeti, tehát bárki mondta volna hogy menjek orvoshoz, még én lettem volna felháborodva… es ez a felismerés helyre tett bennem sokmindent. A dühöm hirtelen átalakult egy megnyugvásba, miszerint van mód rá, hogy amire évek óta vágyom, most végre letegyem. 

Tehát nem is volt kérdés, hogy pszichiáterhez fordulok-e, nem gondolkodtam rajta, csak cselekedtem. 

Tehát megvolt az időpontom, és egy két hetes várakozás vette kezdetét. Tudtam hogy gyógyszert fogok kapni, és vártam a megnyugvást. Nem vagyok híve a kemikáliának, és tudom azt is, ha eljön a felismerés, ebből a nézőpontból még mindig változtathattam volna az állapotomon pszichoterápiával, gyógynövényekkel, meditációval, jógával, de elfáradtam. Meguntam a keresgélést, a kutatást, a próbálkozásokat, és csak a megnyugvásra vágytam. 

Az orvos bipoláris hangulatzavart állapított meg, és kétféle gyógyszert írt fel. Plusz a nyugtatót. Nem csodálkoztam. Nem éltem meg szégyenként, vág, negatívan, sőt, valahol mélyen tudtam hogy ott most valami lezárul, és az a sok-sok önmagamért tett dolog most végre értelmet nyer. 

A dühkitöréseimet és a hangulatváltozasaimat, illetve a habitusomat illetően mindig is vágyam volt, hogy lecsendesítsem. A hangos, kicsattanó, sokszor rikácsoló, kritizáló énem is ebből az állapotból fakadt. A rengeteg önismeret motivációja valahol mindig is ez volt. Jobb emberré válni. Közhelyes, de mélyen belül mindig is tudtam, hogy romboló, és bántalmazó a kommunikációm, és a megnyilvánulásaim. Hogyan is szólhatott volna egyébként bárki a környezetemben arról hogy menjek orvoshoz…. 

Tehát elkezdtem szedni, szépen apránként kellett beépíteni a teljes adagot, így rám semmilyen negatív hatással nem volt a gyógyszer. Talán annyi, hogy az emeléseknél volt néhány nap fejfájás. 

Az első két hét meghatározó élménye eddigi életemnek. Soha azelőtt ilyet nem éreztem. Olyan érzés volt, mintha leszedtek volna valamiről. Mintha a fejemben kikapcsoltak volna valamit, ami addig belülről mérgezett, és külön életet élt. Soha nem tapasztalt csönd volt bennem, a folyamatos ingerültség, és zsizsegés egy szempillantás alatt megszűnt, mint mikor lekapcsolod a villanyt. 

Figyeltem magam, és figyeltem a világot is körülöttem. Minden megváltozott, mégis ugyanaz volt, mert hirtelen egy másik nézőpontba kerültem. Ekkor jöttem rá, hogy valójában az ingerültség vált az alap állapotommá. Most pedig jöttek az ingerek, a szituációk, a hétköznapi élet szituációi, és minden ugyanúgy történt mint eddig, csak nem volt rá reakció! És nem azért mert nem akartam reagálni, tehát nem akarásból nem tettem semmit, hanem mert már nem ugyanazzal az elmével szemléltem a körülöttem zajló dolgokat. Hihetetlen volt, két hétig egyfajta WOW élményben éltem. Mindenre rá csodálkoztam, mint egy újszülött! 

A nyugtatóra nem volt szükségem egyszer sem, és nem voltam izgatott, vagy feszült, hiszen nekem előtte ez volt az alap állapotom. Nagyon mélyen kezdtem el aludni, végre a szervezetemnek volt/van ideje pihenni, és regenerálódni, hiszen aki ismer, tudja hogy milyen korán kelő voltam eddig. 

Tehát összességében nekem alapjaiban kezdte megváltoztatni a mindennapjaimat. 

A környezetem, legfőképpen a kislányom, aki 8 éves, másodikos volt ekkor, nehezen viselte a változást. Neki úgy ahogy voltam, én voltam a nagybetűs ANYA. A kiabálós, dühkitöréses, negativ, kritikus anya. De ő csak így ismert, a gyereknek a biztonságot az nyújtja, amit ismer, még ha ez egy negatív személyiség, akkor is. Tehát ő nehezen viselte ezt a változást, és elkezdett rám haragudni, és provokálni, hogy visszaállítsa az alapállapotot, amihez hozzá szokott. Hihetetlen, de dühkitörései voltak, és milyen furfangos az élet, hogy mostanra már tudtam neki segíteni, hiszen a nyugalom tényleg bennem volt. Régebben ezeket nagyon rosszul viseltem, és most türelemmel, odafigyeléssel, és megértéssel szépen lassan elmúltak, ő is megszokta az új anyát 🙂 újra összekovácsolódtunk. Nagyon nehéz volt ezt megélni, mert görbe tükör volt számomra az eddigi életemet illetően. Feketén-fehéren ott volt előttem minden. De már megvolt a kezemben az eszköz, hogy azt a romboló hármas kört letéve (bűntudat-szégyen-düh) szembenézzek mindennel amit eddig tettem, és feldolgozzam. 

Azt azért fontos hozzá tenni, hogy önmagában a gyógyszer nem segít. Ha nincs mellette tudatos, fegyelmezett pszichoterápia, akkor a gyógyszer abbahagyása után újra vissza térhetnek az önkorlátozó hiedelmek, romboló sémák. Ezeket kell alapjaiban átírni, és a gyógyszer abban tud segíteni, hogy olyan állapotot teremt az elmében, ami lehetővé teszi ezt.

Most szedem fél éve, és a terápia a mai napig tart. Közben jóga oktató lettem, ami nem sikerült volna, ha hagyom tovább ezt az állapotot. 

Megváltoztak a mimdennapjaim, rengeteg felesleges cselekedetet letettem. Csendesebb lettem, de azért ezen még van mit dolgozni. Viszont úgy érzem megérkeztem végre az életembe. Eltűntek a megfelelési kényszerek, elkezdtem elfogadni önmagam a hibáim ellenére is. Visszakaptam a motivációt, és az életkedvet, rengeteg ötletem, és tervem van.

Egy nyers, de igaz idézettel zárom gondolataimat: 

“Ha nem vagy kész változtatni az életeden, nem lehet segíteni rajtad.” – Hippokratész